Láttam egy filmet...
Már nagyon régen nem írtam bejegyzést a blogba, de most úgy érzem, írnom kell.
A film után kimentem a konyhába, és pakolásztam, összekészítettem a vacsit... Közben azon gondolkodtam, hogy el sem tudnám mesélni senkinek, miről szól a film, mert nem tudok megjegyezni, személyneveket, helyneveket, időpontokat. Fura lenne mindeg ezt mondani: "A srác...vagy a nő ezt mondta..."
Csak érzések és gondolatok maradtak meg. Az pedig egyéni, szubjektív mindenki számára... Miért meséljek hát a filmről? Az jutott eszembe, nem számít, mikorra érsz el valamit az életedben, csak az, hogy elérted.
Mit tanulunk az iskolában? Törtnelmet. Azt: ki, mikor, hol és mit tett... ahhelyett, hogy azt tanulnánk meg, milyen hatásai vannak annak a történésnek a jelenlegi életünkre. A társadalomra és az egyes emberre, egyénre. Megkérdeznénk magunktól és egymástól: mire gondolunk, vagy mit érzünk, mondjuk március 15-én vagy augusztus 20-án?
A film címén is sokat gondolkodtam. Aztán eszembe jutott: Negyedik emelet.
Ezt is csak azért tudtam megjegyezni, mert a történetben az egyik srác, beszált a liftbe... Amikor a lift a 4.-nél is tovább haladt, a lent maradó társai megjegyezték egymés között, hogy nem állt meg a korház 4. emeletén, ahol a fiúk laktak. Továbbhaladt a 6.-ig, a "csajok" szintjére.
Mert a srác, betegségében is rátalált az élet igazi értelmére: szerelmes lett.
Aztán eszembe jutnak az orvosok... Annyira "tudták" a diagnózist, hogy büntetni akarták a fiúkat, csak azért, mert a szó szoros értelmében ÉLTEK. Dacára a betegségüknek.
És a legmegdöbbentőbb az egészben az, hogy a történet megtörtént eseten alapyzik. Az életben sem látjuk azt, amit látnunk kellene. Ha mégis van köztünk néhány vakmerő (leginkább gyermek, ritkán 1-1 felnőtt), öket alkalmatlannak nyílvánítjuk, mint a szintfelügyelő nővért a kórházban...
