Egy kislány bement a szobájába és a szekrénykéje mélyéről előhúzott egy lekváros üveget. Kiöntötte a padlóra az üvegben lévő érméket és gondosan számolni kezdte. Háromszor is megszámolta, mert a végösszegnek nagyon pontosnak kellett lennie. Nem hibázhatott. Ezután óvatosan visszatöltötte a pénzérméket az üvegbe, rázárta a tetejét, és kisurrant a hátsó ajtón.
A hat háztömbnyire lévő patikába ment, amelynek ajtaja fölött a nagy vörös Indián Törzsfőnök képe volt látható. Türelmesen várt a patikusra, hogy szentelne rá egy kis figyelmet, de a patikus éppen nagyon el volt foglalva.
Tess - így hívták a kislányt - megcsoszogtatta a lábát a padlón. Semmi.
Megköszörülte a torkát úgy, hogy a legkellemetlenebb hangot adja, amit csak lehet. Ez sem volt sikeres. Végül kivett egy érmét az üvegből és megkocogtatta a pult üvegét. Ez használt!
- És te mit szeretnél? - kérdezte a patikus érezhetően bosszús hangon.
- Éppen a testvéremmel beszélek Chicagóból, akit már ezer éve nem láttam - tette hozzá a patikus, mint aki választ sem vár a kérdésére.
- Én pedig az én testvéremről szeretnék beszélni veled - mondta Tess a patikuséhoz hasonlóan bosszús hangon.
- Az öcsém nagyon beteg és . egy csodát szeretnék venni neki.
- Tessék? - fordult hozzá a patikus.
- A neve Andrew és valami csúnya dolog nő a fejében, és az Apukám azt mondta, hogy csak egy csoda mentheti meg őt. Hát tessék mondani, mennyibe kerül egy csoda?
- Kislányom, mi nem árulunk csodákat. Sajnos nem tudok neked segíteni - felelte a patikus, kissé megenyhült tónusban.
- Figyelj, nekem van pénzem, meg tudom fizetni. Ha nem lenne elég,
kipótolom. Csak mondd meg mibe kerül.
A patikus testvére, akivel eddig beszélgetett, jólöltözött férfi
volt.Lehajolt a kislányhoz és megkérdezte:
- Mondd csak, miféle csodára van az öcsikédnek szüksége?
- Azt nem tudom - válaszolt Tess könnyes szemmel - csak azt tudom, hogy nagyon beteg és Anyu azt mondta, hogy valami operációra volna szüksége De Apu nem tudja megfizetni, ezért szeretném odaadni az én pénzemet.
- Mennyi pénzed van? - kérdezte a Chicago-i férfi.
- Egy dollár és tizenegy cent - felelte Tess alig hallhatóan - Ez az
összes, ami van, de tudok többet is szerezni, ha kell.
- Nahát, milyen csodálatos véletlen! - mosolygott a férfi - Egy dollár és tizenegy cent - éppen az a pontos összeg, ami egy kisfiú csodájának az ára.
Egyik kezébe tette a pénzt, a másikkal kézen fogta a kislányt:
- Vezess engem haza hozzátok, szeretném látni az öcsédet és találkozni a szüleiddel. Lássuk, hátha van nálam egy olyan csoda, amit te szeretnél.
A jólöltözött férfi Dr. Carlton Armstrong volt, sebészorvos, aki
az idegsebészetre specializálódott. Ingyen elvégezte az operációt, és nem telt bele sok idő, amire Andrew ismét otthon volt, épen, egészségesen. Anya és Apa boldogan beszéltek arról az esemény-láncolatról, ami idáig vezetett
- Ez a műtét egy igazi csoda volt - suttogta Anya - vajon mennyibe került volna?      Tess mosolygott.  Ő pontosan tudta, mennyibe került a csoda: egy dollárba és tizenegy centbe, no és egy gyermek töretlen hitébe. Egy csoda nem a természet törvényeitől függ, hanem magasabb törvények működésétől. A neve : szeretet.

Arlett, kedves ismerősöm... Barátkozásunk igazából Dániában kezdődött, pedig már azelött is ismertük egymást... :)

És, hogy miért írok itt most Róla? Mert a mai napon, egyszer csak, azt vettem észre, hogy a Facebookon közzétette ezt a mondatot:

"Csodaország nem jön el azoknak, akik kikotyogják; csak azoknak jön el, akik csendben maradnak és várnak, várnak....."

Aztán kommentálta egy kedves történettel:

Egy vak ember ült egy épület elött a lépcsőn, lábánál kalap, táblával, a következő szöveggel:
"Vak vagyok. Kérem, segítsenek!"
Arra ment egy újságíró, és látta, hogy a kalapban alig van pénz, csak pár apró...
Lehajolt, dobott a kalapba pár nagyobb pénzt, s anélkül, hogy megkérdezte volna, elvette a táblát, és a másik oldalára írt egy mondatot.
Délután visszatért a vak emberhez, és látta, a kalapban sok pénz van. A vak felismerte a lépteit, s megkérdezte tőle, hogy ő írt-e a táblára, s ha ő volt akkor mit? Az újságíró így válaszolt:
"Semmi olyat, ami nem lenne igaz. Csak soraidnak kicsit más formát adtam."
Mosollyal az arcán távozott. A vak, soha nem tudta meg,  hogy a táblán ez állt:
"Tavasz van és én nem láthatom."

Ahogy ezt elolvastam, úgy éreztem, ide illik, hiszen számomra példázza azt a szeretetet, amikor valaki a saját képességeit felhasználva, kérés nélkül, többet segít, mint a pénzével...

Egy jó újságíró köztudottan hatásvadász, tudja jól, szavait hogyan forgassa a cél elérése érdekében úgy, hogy az igazságtartalom ne sérüljön... Ráadásul ebben a történetben, az hogy a kalapba pénzt helyezett, az is eszköz volt... Pszichológiai... :) Hiszen: "Ha azt látjuk, mások is sokat adtak..."  :)

Természetesen, ahhoz, hogy ezt a történetet itt megjelentessem, Arlett engedélyét kértem, üzenetet írtam neki...

Válaszát szó szerint idézném, és ezzel zárnám ezt a bejegyzést, mert tartalma alapján, méltónak találom erre, tele van szeretettel és jóakarattal... :

"Szia!
Persze! Én is csak úgy emailben kaptam, és annyra tetszett, hogy gondoltam, kiteszem! De nyugodtan tedd ki te is, mert egy nagyon szép és tanúlságos történet, és ha ezzel tudunk örömöt szerezni másoknak akkor jó lesz!"