“Sokan vannak, akik elintézetlen benső viszonyaikat kívül akarják rendezni.

Abban a tévedésben vannak, hogy a másokhoz való jóság pótolhatja az önmagunkhoz való jóságot.

Sok örömtelen lélek gondolja azt, hogy a szeretet csupán az emberekhez fűződő kapcsolatait jelenti, ezért önmagához nem jó.

Önmagát lebecsüli, ostorozza, örökösen bűntudatos, s csak a túllihegett külső pótcselekvések néhány pillanatában éli meg, hogy ő nem is rossz ember.

A valódi “jótett” nem is lehet más, mint hogy a másik embert önmagához visszavezetjük saját erejére, sorsmegoldó hatalmára ráébresztjük – végső soron, hogy megtanítjuk önmagát szeretni.

Márpedig ha ezt magunkkal nem tudtuk megtenni, másokkal sem fog sikerülni.”

(Müller Péter: Szeretetkönyv)

"Tégy engem, mint egy pecsétet a te szívedre, mint egy pecsétet a te karodra, mert erős a szerelem, mint a halál, és buzgó, mint a sír, az erős szeretet."

"Lángjai a tűznek lángjai, az Úrnak lángjai.

Bizony senki el nem olthatja ezt a szeretetet..."

(Károli Biblia - Énekek éneke)

Párbeszéd a szeretetről

- Tulajdonképpen hol terem a szeretet? - kérdeztem egyszer egy anyát.
- Magról vetik - nevetett rám.
- És honnan szerzik hozzá a magot?
- Nem kell azt szerezni. Belőlünk magunkból pereg. S megfogan a tenyér simogatásában, a szem pillantásában és minden ölelésben.
- Öntözni nem kell?
- Dehogynem. Jó szóval.
- Nem könnyel?
- Ments ég! A könny sós és kimarja a kis szeretetpalánta hajtásait.
- Hát palántázni kell a szeretetet?
- Palántázni bizony. Elültetni még a szikes talajba is. Mert ha a szeretet nem terem, kihűl a föld.
- Úgy érted, hasztalan a nap heve, ha belülről nem fűt, semmit sem ér?
- Igen, így értem, mert emberközpontú világban élek, és emberként gondolkozom.
- Elsősorban mi hát a szeretet?
- Biztonság. Ha szeretsz és szeretnek, mindig van szövetségesed.
- És mi a szeretet másodsorban?
- Erő. Ha feltöltődsz vele, könnyebbnek érzed a batyut, mit az élet a válladra rakott.
- Szeretni mégsem mindig boldogság. Néha gyötrelem. Mégis érdemes szeretni?
- Csak azt érdemes.

Gondolj a szépre, a jóra, a boldogságot hozó szeretett szóra!

Felemel majd és tovább visz,az élet tengerén ott lesz a kincs.

A kincs mely Téged illet, hisz a lelkedben a szeretet az élet…

“Van valamitek, amit nem adnátok oda?

Mindent, amitek van, oda fogtok adni egy napon.

Gyakran mondjátok: “Adnék, de csak az arra érdemesnek.”

Kertetekben a fák nem mondják ezt, sem nyájatok a legelőn.

Adnak, hogy élhessenek, mert a nem-adás elpusztít.”

(Paulo Coelho: A portobellói boszorkány)

Amikor tükörbe néz:3 évesen:egy királylányt lát. 8 évesen:Hamupipőkét látja.

15 évesen:egy rémséget lát (Anya, ilyen fejjel nem mehetek iskolába!).

20 évesen:azt látja, hogy "túl kövér/túl sovány,túl alacsony/túl magas, túl egyenes/túl göndör" - de mégis úgy dönt,hogy attól még kimegy az utcára.

30 évesen:ugyan azt látja, - de úgy érzi nincs már ideje változtatni rajta, szóval így megy ki az utcára.

40 évesen:is ugyan azt látja, - ám azt mondja, "de legalább tiszta vagyok" és kimegy az utcára.

50 évesen:'saját magát' látja és oda megy ahova akar.

60 évesen:és azokra az emberekre emlékezik, akik nem láthatják magukat a tükörben soha többé. Kilép az ajtón és meghódítja a világot.

70 évesen:bölcsességet, tudást és vidámságot lát és élvezi az életet.

80 évesen: Nem nyüglődik a tükörrel. Csak felteszi a bíbor kalapját és megy, hogy nevessen a világgal együtt.

Talán mindannyiunknak korábban kellene megragadnia azt a bíbor kalapot...:):):)